Egy nap a sok közül a gyermekotthonban. Gyerekzsivaj,  kiabálások, olykor komolyabb veszekedések tarkította nap volt az a hétköznap. Pont úgy ahogy a többi általában lenni szokott. Egy ilyen nap délutánján döntött úgy Máté hogy megszökik a gyermekotthonból. Tágra nyitotta az ablakot és már ugrott is. Szerencsétlenségére rosszul ért földet így a lába eltört. Azonnal vinni kellett a sürgősségi osztályra ahol gipszet kapott. - Engem nem érdekel, leszedem a Pi....ba! Emelte fel hangját. Én itt nem fogok lenni ezen a szar helyen! 

Máté akkor 14 éves alacsony, túlsúlyos kisfiú volt aki többször megjárta a gyermekpszichiátriát, agresszív magatartása miatt, illetve sokszor volt veszélyes önmagára illetve társaira is. Annyira képes volt kikelni magából hogy olyankor nem hallott meg semmi emberi szót. Erős gyógyszert kellett szednie amit a pszichiáter írt fel neki. Már rutinosan ment reggelente a pohár vízzel a szolgálatban lévő felnőtthöz és kérte gyógyszerét.

A gyermekotthonokban nagyon gyakori hogy a gyerekek elszöknek. Mivel általában nem önszántukból vannak a gyerekek gyermekotthonban, lakásotthonban, vagy akár nevelőszülőnél, ezért gyakran nem is értik meg, vagy nem fogadják el az elhelyezésük okát, illetve célját, hogy miért kellett őket a családjuktól ( legyen ott bármilyen körülmény) kiemelni, így előfordul, hogy elszöknek onnan, általában vérszerinti családjuk, otthoni barátaik meglátogatása céljából, vagy kalandvágyból, de ilyenkor könnyedén bajba is keveredhetnek. Ahogy egy, a témában megjelent cikk a (család,gyermek, ifjúság oldalán) fogalmaz: „A rendőrség tapasztalatai szerint a gyermekvédelmi szakellátásból főként a családhoz vagy vér szerinti környezethez való visszatérés, párkapcsolatba való visszatérés, a kötöttségektől, szabályoktól való menekülés, az alkalmazkodási képtelenség, harag vagy korábbi tevékenység – mint prostitúció vagy droghasználat – miatt szöknek meg.” Vannak esetek amikor hónapok telnek el úgy hogy semmit nem tudni hollétükről. 

Máté senkit nem volt hajlandó elfogadni, minden nevelővel agresszív, és elutasító volt. Nagymamáját sokszor emlegette, hogy oda szeretne költözni mindenképpen. Egyedül nagymamája látogatta Mátét. Erőn felül minden nap azon volt hogy haza tudja vinni magához a kisfiút. Teltek a hetek, hónapok. Közel másfél éves huzavona után végül nagymamájához került Máté. Boldogan szedte össze holmijait az otthonból és azzal ment is. A mama boldogan rakta ki a közösségi médiában fotóit, ahol együtt vannak otthon. Aztán eltelt pár hét. Az egyik nap az a hír járta miszerint Mátét a rendőrség előállította. Az rá következő napokban derült ki mi volt az oka: Egyik este nagymamájával összeveszett ami következtében Máté késsel támadt rá. Két helyen szúrta meg. Sokszor gondolkodtam a fiún. Vajon mindent megtett a rendszer, és mi is? 

Az emberi jogok a pszichiátriában című kutatás szerint minden negyedik-ötödik gyerek küzd érzelmi, magatartási, tanulási és más lelki problémákkal. Hazánkban 500-600 ezer 18 év alatti fiatalnak van ilyen gondja. Többségük nem orvosi ellátást igényelne, hanem átfogó, pszichoszociális ellátórendszerben történő kezelést. A kevés gyermekpszichiáter, és sokszor túlzsúfolt gyermekpszichiátriai osztályok sem könnyítik a helyzetet. 

Eltelt pár év. A nagymama azóta egyedül él, Máté pedig Büntetés Végrehajtási Intézetben tölti büntetését.....

Hűvös őszi nap volt, a gyerekekkel az udvaron játszottunk. Voltak akik fociztak, voltak kik tollaslabdával játszottak, vagy csak pusztán sétáltak és beszélgettek. Ezen a napon délután érkezett az otthonba egy új gyermek, Lili. Lilit megelőzte a hírneve, agresszív, dühkitörésekkel és magatartási nehézségekkel küzdő 12 éves kislány hírében állt. Gyógyszeres kezelés alatt állt, pszichiáter szakorvos által. Amikor megérkezett hozzánk még félénk visszahúzódó volt. 

Nem meglepően, hiszen egy új gyermek általában így viszonyul egy új, idegen helyen. Ilyenkor nagyon fontos hogy mindig mindenben a segítségére legyünk nevelők és persze a csoport tagjai is elfogadóan és barátságosan fogadják őt. Persze ez nem egyszerű feladat, de minden esetben erre kell törekednünk. Lili nehezen illeszkedett be a csoportba, az első napokban szinte senkivel nem beszélt csak a felnőttekkel. És csak akkor ha mi kezdeményeztük vele. 

Ahogy teltek a napok a csoportban több gyermekkel is össze barátkozott, egyre jobb kedve volt, és már nem csak a szobában ült egymaga, hanem a nappaliba töltötte társaival az időt. Egyik napon viszont az iskolából hazaérve beviharzott a szobájába, becsapta az ajtót és nem volt hajlandó senkivel sem beszélni. Persze egyből próbáltunk vele beszélni, kérdeztem tőle mi a baj mert látszólag nagyon rossz kedve volt. -Nincsen semmi, csak rossz napom van. Válaszolta. Próbálták a csoport társai is szóra bírni de nem jártak sikerrel. Aznap este azonban a szobában megvágta többször a karját. A gyermekvédelemben nem ritka eset hogy a gyerekek falcolják magukat. Ennek megvan a pszichológiai háttere. Amikor valaki falcolja magát, akkor nem öngyilkossági kísérletet tesz. A fiatalok, akik bántják, falcolják magukat legtöbbször egyfajta stresszmegküzdési módszerként használják – gyakran a nyugtalanító, belső feszültségeket okozó érzéseik kontrollálásának egyik útja a falcolás. Míg mások azért csinálják, hogy eltávolítsák önmaguktól a problémáikat, az érzelmi fájdalmakat. A kutatások eredményei szerint a falcolás, önsértés olyan különböző kémiai anyagokat tud aktiválni az agyban, amelyek enyhítik az érzelmi zavart egy rövid időre. 

Az éjszakás kolléga mentőt hívott, akik ellátták Lili sebét majd a gyermekpszichiátriára szállították. Másnap délután kiengedték. Amikor megérkezett, látszólag nagyon szomorú volt. Bekopogtam hozzá és megkérdeztem bemehetek e. Igen, válaszolta. Ahogy beléptem ő az ágyán ülve, a falnak dőlve, szomorúan nézte bekötözött karját. - Már nem fáj, mondta. Amikor megvágtam akkor sem fájt csak csípett. De tudom, nem lett volna szabad. Én nem válaszoltam, csendben hallgattam őt. Elmesélte hogy azért került be mert nekiment az édesapjának többször is. Volt hogy nagyon össze tudtak veszni, és ilyenkor tárgyakat is dobált felé. Ezért az apja úgy döntött, ahogy ő fogalmazott, hogy beadja a zaciba. És amúgy van még két kisebb testvére ők otthon vannak. Ők is abba az iskolába járnak ahová ő és szünetben mindig lemegy az alsó szintre hozzájuk. Elmesélte még hogy van otthon egy kiskutyájuk is akivel minden nap iskola után amikor hazaért játszott kicsit. Aztán elmesélte hogy azért vágta meg a karját mert telefonon beszélt a anyukájával és apukájával is, ahol össze vesztek megint. És tudja hogy az apja tehet róla hogy itt van távol a testvéreitől és édesanyjától. Mert tudja hogy az anyja nem tette volna ezt csak azért egyezett bele ő is mert az apja mondta neki. Ekkor könnyes szemmel, egyre feszültebben kezdte tépkedni a karján lévő kötést. Ezután kimentünk a nappaliba és a többiekkel nézte a mesét. Reggel én vittem iskolába. Amikor odaértünk az iskola ajtaja elé megállt és kérte várjunk egy kicsit. A gyerekek egyre többen jöttek az iskolába. Lili csak figyelte őket, mintha várt volna valakit. Aztán megpillantot két barna hajú kislányt, rájuk mutatott: ők a testvéreim! Oda futott hozzájuk megölelte őket. Lili az otthonban általában egykedvű és sokszor érdektelenséget mutat. De ahogy meglátta testvéreit és oda futott hozzájuk az arca kivirult, szája mosolyra húzódott és tekintetét is öröm lepte el. Ez csak egy eset a sok közül a gyermekvédelmi szakellátásban. Itt egy kislány akit a saját családja küld a rendszerbe elszakítva őt az otthon melegétől, a testvéreitől és a biztonságtól. A szülei az agresszív magatartására hivatkozva tették ezt. Ez volt a legjobb megoldás? Vajon máshogy is meg lehetett volna oldani? A szülők mindent megtettek? Azóta eltelt jó pár hónap, év. Lili azóta is gyermekotthon lakója, és szüntelen várja hogy újra testvéreivel lehessen..... 

Elsősorban gyerekek. Ránézésre ugyanolyan gyerekek mint bármelyik. Viszont náluk hiányzik egyvalami amit úgy hívnak: család. És ez az egy hiány megváltoztat mindent. Ez a blog róluk szól: A láthatatlan gyerekekről. A gyermekek, akik sosem kerülnek a figyelem középpontjába. Ők a "láthatatlan" gyerekek, akik sokszor nem kapják meg azt a támogatást és figyelmet, amire valóban szükségük lenne. Az ő történeteiket szeretném itt megosztani, és felhívni a figyelmet arra a társadalmi problémára, amit sokan nem látnak, nem hallanak. Mert ők is vágynak a szépre, jóra. Ezen a blogon olyan történetekbe tekinthetnek az olvasók amik ezen gyerekekről szólnak. Hogy miként állják meg a hétköznap és a múlt által rájuk nehezedő nyomást és akadályokat.